Egyszer egy nagyon érdekes olvasói levelet kaptam, amin sokat gondolkodtam. Végigvitt egy kérdéssoron, benne a mesés kelettel kívülről, belülről, benne saját magammal: milyen Törökországban az élet, és milyen egyetemes kérdések foglalkoztatnak valószínűleg nemcsak engem, de talán téged is.
„Szia! Voltam már többször is Törökországban, hosszabb időre, de nem tudott elvarázsolni. Nem zártam a szívembe az embereket, a hozzáállásukat, a gondolkodásmódjukat. Éppen ezért nagyon gondolkodom, képes-e egy ember akkora biztonságot és szeretetet adni, hogy el tudjam fogadni a sokszor elítélő, megbélyegző tekinteteket. Hogy elég-e az, ha otthon minden rendben van, ha közben a külvilág idegen, más, szokatlan. Te hogy voltál ezzel? Nem volt nehéz otthon hagynod mindent? Nem volt nehéz a beilleszkedés? Nem volt nehéz elfogadnod, hogy nőként talán sosem leszel igazán elfogadott, csak ha otthon vagy?”
A mesés kelet kívülről
Sok-sok itt élő vagy otthoni ismerősöm van, akiknek elcsavarta fejét az ország, a mesés kelet egy változata, és azóta nem tudnak a bűvköréből szabadulni. Ismerjük be, hatalma van.
Az én történetem annyiból más, hogy annak idején én valaki, és nem maga az ország miatt érkeztem ide. Nem tudom, hogyan viszonyultam volna hozzá akkor, ha csak nyaralni jövök, majd hazatérek. Az általam megélt módon megismerni és bekerülni az itteni vérkeringésbe egészen más, mint belekóstolni és kívülről csodálni.
Mi a titka? Puszta mássága? Keleties lüktetése? A mediterrán vérmérsékletű, hangos és illatos pulzálása? Az itt élő emberek és azok vendégszeretete? A bájos összevisszaság, a rend a káoszban? A különleges ételek, édességek? A látvány? Az emberekről sugárzó, látszólagos gondtalanság, jókedv? A pozitív életszemlélet, hogy mindenre van megoldás? Összetartás és az idegenek szeretete? Odahaza elveszettnek hitt értékek újrafelfedezése? Talán egy szimbólum ez, amely megtestesíti az álmokat és a vágyakat?
A mesés kelet belülről
Legyen szó a világ bármelyik tájáról, mi, azaz kintről érkezők, nagyon sokáig csak a felszínt kapargatjuk az új helyen. Az idő előrehaladtával rétegenként lehetséges lefejteni a burkot, egyre mélyebbre és mélyebbre.
Kik hát a török emberek? Hangos, zajos népség, vidámak, barátságosak, közvetlenek, segítőkészek, hirtelen természetűek, heves érzelmekre képesek, hagyománytisztelők, vallást gyakorlók, de mégsem, a káoszt kedvelők, mindenre megoldást találók – ezek lehettek a legelső gondolataim, amikor kapcsolatba kerültem az országgal.
„Ma már azt is tudom, hogy a közvetlenséget a kíváncsiság táplálja, a barátságosság sok esetben csak addig igaz, amíg a „külföldi” nem próbál velük még közelebbi kapcsolatba kerülni.”
Ha pedig egy török családba szeretne belépőt, könnyen előfordulhat, hogy kemény előítéletekbe futhat a részükről. Bizony, nekik is megvannak a maguk előítéletei.
Hirtelenek, de elég gyorsan felülemelkednek a nem várt történéseken. Elfogadják egy feljebbvaló hatalom létezését, hogy nincs mindig beleszólásuk a történésekbe. Összetartanak, kapcsolatban állnak egymással, de néha mintha ezt a kapcsolatot csak a kötelességtudat, a megszokás és az elvárások táplálnák. Mégis ezek a sokszor csak udvariaskodó frázisok kiterjedt hálót vonnak mindenki köré, lehetővé teszik azt, hogy tudjanak egymáshoz fordulni, ha a szükség úgy hozza – ők valóban számíthatnak egymásra.
Vallásosak, de mégsem, vannak tabuk és vannak „laza szabályok”, amelyeket ki-ki egyéni belátása szerint követ vagy éppen nem – ez elvileg az ő döntésük lenne. A politika megint más kérdés, hisz az egyre jobban próbálja befolyásolni az ilyen jellegű egyéni döntéseket, és felülről meghatározni, mi a helyes. Mintha imádnák a káoszt, remekül elvannak benne. Igazából számukra ez nem káosz, hanem egy véget nem érő tánc, ahol odafigyelnek egymásra, simulnak egymáshoz, elég csak a kaotikusnak tűnő közlekedésre gondolni. Nincs annyi baleset, mint amennyit a magam fajta külső szemlélő ilyen helyzetekben feltételezne.
Sok-sok mindent lehetne még felsorolni. Némely vonás határozottan keleties, míg más jellemzően törökös, esetleg csak emberi. Egy kedves, itt élő ismerősöm találóan fogalmazta meg, mi lehet a titkuk:
„Szerintem az ragadja meg az ideérkezőket, hogy úgy látszik, itt tényleg mindenki azt csinál, amit akar. Teljes szabadság van. Akár az utakon, akár azzal, hogy beülök egy teára, és nem érdekel, közben mi történik a világgal. Mintha Atatürk jelmondatát – töröknek lenni jó – tényleg szó szerint értelmeznék: »Márpedig én itt és most jól fogom érezni magam. Nem érdekel, hogy az út közepén ülök le a családommal piknikezni, és ezzel megbénítom az egész város forgalmát.« Mindebből máris következnek a további sztereotípiák, a mediterrán vérmérséklet, az optimizmus, a gondtalanság stb. Ráadásul, ha elkezdjük őket megismerni, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez tényleg igaz, csak éppen minket, külföldieket valahogy kifelejtettek belőle. Vagyis nem felejtettek ki, mert bátorítanak bennünket is, hogy »gyere, te is ülj le közénk enni, és ne zavarjon, hogy a másik ott az autóban kiabál«. Közben az a másik pont mi vagyunk, mert nekünk nem jut eszünkbe a napi rohanás közben megállni egyet piknikezni.”
Mesés kelet… nem minden az, aminek látszik, vagy talán csak mi nem tudjuk az ő szemükkel nézni?
A mesés kelet és én
Érdekes kérdés egy expathoz, hogy milyen volt mindent hátra hagyni – sokan szegezik nekünk a kérdést. A válasz is teljesen szubjektív, nekem például nem volt egyszerű. Az lényegtelen is, hogy ki miért indul neki a világnak, de úgy gondolom, ez egy nehéz döntés és lépés.
A beilleszkedést én nehéznek éltem meg, annak ellenére is, hogy egy igazán szerető és elfogadó családba kerültem. Nemcsak Törökországba jöttem, de rögtön a zűrös délkeleti országrészbe. Ha mindez nem lett volna elég, egy katonai övezetben éltünk, ami enyhe kifejezéssel élve is egy teljesen más világ. Az ottani mindennapokat kismillió furcsa, íratlan szabály határozza meg, ahol a rang az egyik legfontosabb tényező.
Azt, hogy vajon elég-e az otthon biztonsága és melege a kinti másság leküzdésére, nehéz általánosságban megválaszolni. Egyfelől ez adja a stabil alapokat – nekem legalábbis feltétlenül –, másfelől viszont egyéni vérmérséklettől függ, ki hogyan boldogul a más világ feldolgozásával. Az első időszakban még minden az újdonság erejével hat, érdekes, izgalmas, aztán előkerülnek a hétköznapi dolgok, amiket muszáj elfogadni, ha az ember hosszabb távon képzeli el az életét egy ilyen országban.
„Én azt gondolom ez a kulcs: hogyan sikerül elfogadni a másképp működő dolgokat. Mindent magunkévá tenni képtelenség, nem is kell, de megérteni az ő mozgatórugóikat annál inkább.”
Ha értem, akkor sokkal egyszerűbb felülemelkedni rajta, és ez a második kihívás: sikerül-e, mennyire sikerül. Szerintem pozitív hozzáállással, kellő kitartással igenis lehetséges megtalálni azt a saját utat, ahol az ember önmaga, de mégis illeszkedik a helyi rendszerbe. Sok idő kell hozzá és talán néhány párnát telesírunk éjszakánként, de ha a cél az, hogy ebben a pillanatban itt és nem máshol, akkor menni fog.
Milyen áron? Mérlegelni kell, ehhez viszont bele kell kóstolni. Azt hiszem, nem mindenki tudja feldolgozni a környezettől kapott merőben más, szokatlan impulzusokat, nem mindenki képes külföldön – akár Törökországban – élni, ha konkrétan fel akarjuk címkézni a dolgot. Ami engem illet, ha nem a férjemhez költözök ki, akkor biztosan nem ezt az országot választottam volna. Ettől tovább azonban nem gondolkodom, mert számunkra most ez az ország nyújt megélhetést, itt keressük az utunkat, ezt teszem én magam is, egyéni szinten. Tudatosan próbálom megtalálni a pozitívumokat az élethelyzetemben – még akkor is, ha ez sem mindig egyszerű –, és igyekszem azokat megismerni, megragadni.
Azt, hogy nőként hogyan fogadnak el Törökországban, egy kicsit szétbontanám. A kérdés az, kik hogyan fogadnak el. A férjem? Az itteni családom? A közvetlen környezetem? A társadalom?
Számomra az a legfontosabb, hogy a férjemmel közös nevezőn vagyunk: ő egyáltalán nem azt az értékrendet képviseli, hogy a nőnek itthon a helye a gyerekekkel. A család sem olyan beállítottságú, hogy ez, csakis ez az elfogadott. Hasonlóan tudok nyilatkozni a közvetlen környezetemről is, a legtöbb nőismerősöm dolgozik, de aki mégsem, az sem azért, mert ezt várják el tőle. Ha mindez nem így lenne, már én sem lennék itt.
Ha a társadalom egészét tekintem, akkor az eltérő elvárásokat támaszt a nőkkel szemben. Attól függ, hol él az ember és milyen beállítottságú családba fújja a szél. Összességében tény, hogy a nők egy tekintélyes hányada még mindig „csak” a háztartásnak és a gyereknevelésnek szenteli az életét, de az is tény, hogy már nem csak ez az általánosan elfogadott. A nyugati régiókra, mint ahová Isztambul is tartozik, különösen igaz ez.
Megint külön kell kezelni a nők munkaerő-piaci esélyegyenlőségét, ott hogyan kezelik őket, a szaktudásukat. Bár tapasztalható fejlődés, még mindig hosszú út vár rájuk.
Sokkal fontosabbnak érzek egy másik kérdést:
vajon meddig lesz itt az ember külföldi? Lehet ezt években mérni? Amíg én azt gondolom magamról? Amíg fontosnak érzem, hogy annak tűnök-e? Amíg nem szólalok meg folyékonyan törökül? Egyáltalán el fog valaha is tűnni a külföldiség érzése? Akarom, hogy eltűnjön? Vagy el kell fogadni, hogy mindig külföldi maradok? Rengeteg kérdés van, amire nem csak hogy nincsen általános válasz, de idővel az is változik, mint ahogy mi magunk is.
K. Tengeri Dalma
