Egy kevésbé problematikus valóságban, mint amiben jelenleg az emberiség vergődik ez a kritika nagy valószínűséggel meg sem született volna. A film az európai rajongók számára sem lenne hiánypótló alkotás, hiszen a 2020-as években is megtörtént volna mindaz, amit Will Ferrell vígjátéka kiválóan bemutat: diszkógömbnek öltözött versenyzők, gigantikus színpadi pirotechnika, az elengedhetetlen esélylatolgatás, és persze zene minden mennyiségben.
A film egy apró izlandi városkában (Husavik) élő két fiatalról szól, akik gyerekkoruk óta arról álmodnak, hogy részt vehessenek az Eurovíziós Dalversenyen, ezzel dicsőséget hozva országuknak. Ugyanis a 60 éves részvétele során Izland még soha nem nyert. Lars Erickssong (Will Ferrell) és Sigrit Ericksdottir (Rachel McAdams) rajongása 1974-ben, az ABBA győzelmével kezdődött. Lars apja (Pierce Brosnan) helyteleníti a fia művészi ambícióit. Sigrit anyja (Nína Dögg Filippusdóttir) pedig úgy gondolja, hogy lánya elfecsérli az életét Lars mellett. Még a kisváros lakói sem hisznek a duó sikerében. A sors fura fintora, hogy a valóságban, a 2020-as év nagy kedvencként és a dalverseny esélyes győzteseként tekintettek az izlandi Daði og Gagnamagnið "Think About Things" dalára.
Will Ferrell, a film társírója maga is rajongója az Eurovíziónak. A filmben felbukkannak egykori versenyzők és nyertesek is, például a 2009-es év győztese, Alexander Rybak hegedűművész vagy a 2017-es évek nagy kedvence, a portugál Salvador Sobral. A teljes filmet átható irónia valóban alátámasztja a színész alapos kutatását a témában. A komikus, olykor bugyuta színjátéka eltereli a néző figyelmét a történésekről. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a középkorú idióta szerep pontosan egy, a számára megírt karakter. A film nagyon pontosan bemutatja, és kifigurázza a dalverseny gyengeségeit, miközben őszinte tisztelettel adózik Európa egyik legnagyobb kulturális eseményének. Említésre méltó, hogy Rachel McAdams ismét hozza azt az ellenálhatatlanul kedves lányt, akit a jó szíve, naivitása és egyszerűsége miatt csak szeretni lehet. Kitűnő választás volt a film készítőitől, hogy megnyerték Sigrit szerepére a színésznőt.
A film jól operál a nemzetekre jellemző klisékkel. Külön említést érdemel az Európát elözönlő hátizsákos amerikai turistákat megcélzó poénáradat, ami kifejezetten üdítő színfolt ebben a furcsa egyvelegben. Az alkotás az amerikai filmekre jellemző képi világot, szerkesztési módot vegyíti az európai vígjátékok ismérveként megjelenő eltúlzott helyzetekkel, és olykor már a giccses gagyiság határát súrolva gyúrja össze egy könnyezve nevetős komédiává. Az Eurovíziós dalokra jellemző dallamvilág, felépítés, hangszerelés és a sokszor teljesen értelmetlen szöveg is bemutatásra kerül. Ennek ellenére - vagy talán pont ezért, a filmben elhangzó dalok mindegyike indulhatna a való világban rendezett dalversenyen.
Összességében, bár Ferrell és Andrew Steele forgatókönyve közel sem tökéletes, a film mégis működik! A folyamatosan adagolt sok kis poén és a filmre jellemző abszurditás végül megszeretteti a nézővel a két órás filmet, úgy, ahogy van. Az is nézze meg, akit a hideg is kiráz az Eurovíziótól, mert hatalmas “aha-élmény”-ben lehet része: a képernyőn látni fogja mindazt, amiért nem kedveli a műfajt és a film végén megköszöni az alkotóknak, hogy helyette kimondtak mindent, amit az egész Eurovízió jelenségről gondol. Ha pedig rajongója vagy és minden évben már tűkön ülsz március környékén, hogy beírhasd a döntő dátumát a naptáradba, akkor számodra tuti telitalálat lesz, mert minden pozitívumát-negatívumát bemutatja a film, amiért rajtad kívül még sok millió ember rajong ezért a nagyszabású buliért!
