Az elindulások a legnehezebbek. Elindulni haza Portugáliából vagy hosszabb Magyarországon töltött idő után elindulni vissza Portugáliába. Nagyon tudatosnak kell lennie az embernek ebben a kétlakiságban. Nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni, hogy miért választottuk ezt az életmódot két gyerekkel az oldalunkon.
Letelepedhetnénk végleg egy helyen, de az élet egyelőre nem így osztotta le számunkra a kártyalapokat. Hol itt, hol ott van intézni vagy tapasztalni való. Szeretjük Magyarországot, hiszen odaköt a család, barátok, emlékek. Szeretjük Portugáliát is, ahol folyton hív az óceán, a kedves emberek és az időtlenség, ami a kultúrájuk esszenciája. Ha pedig igazán őszinte akarok lenni, az utazást szeretjük a legjobban ebben az egész kavalkádban. A helyváltoztatással járó folyamatot, minden örömével és viszontagságával együtt. A készülődést és izgalmat, az élményeket, a barátokat és új kapcsolatokat.
Amikor először elindultunk Portugáliába motivációnk egyetlen forrásból eredt, hogy külföldön munkát vállaljunk. Bezárt a nyelviskola Szentendrén, ahol dolgoztunk és nem találtunk máshol lehetőséget az itthon maradáshoz. Így elkezdtünk külföldön nézelődni és néhány hónap elteltével a férjem Portugáliában kapott munkát. Ez 7 éve volt. Azóta mindketten elfogyasztottunk pár munkahelyet odakint is és megtanultunk portugálul is. Vettünk egy kedves kis lakást nem messze Lisszabontól és az óceántól, tehát berendezkedtünk az ottani életre is. Az otthonunk lett Portugália. Bár nem nehéz egy olyan országban otthonra találni, ahol az óceáni éghajlat végtelenül kellemes klímát biztosít az év túlnyomó részében. Ideális környezet a boldog élethez, legalábbis számunkra. Télen is sok időt töltünk kint a parton, szörfözünk és élvezzük a decemberi napsütést, akár karácsonykor is.
A gyerekek kétlakisága magával vonzza az oktatásuk kétlakiságát is. Portugáliában ugyanúgy jártak oviba és iskolába is, ahogyan Magyarországon. Előnye és hátránya mind a két oktatási rendszernek van, de számunkra nem feltétlenül ez a lényeg, hanem a kulturális sajátosságok és az, amit ebből a gyermekeink magukkal visznek a felnőtt életbe. Magántanulói státuszban egyelőre még csak a magyarországi rendszerben voltak. Idén szeptembertől azonban normál, megszokott iskolai körülmények között Lisszabonban fogják kezdeni a tanévet. Már ha ebben az évben bármit is lehet normálisnak nevezni. Úgyhogy ha netán újabb digitális oktatásnak leszünk kitéve a vírus miatt, azzal már ott kell megbirkóznunk portugálul. Ez még nekünk, szülőként is izgalmasan hangzik.
Lassan egy éve itthon vagyunk. Megint szelektálunk, pakolunk és indulunk haza, a másik hazánkba. Jelentős veszteségek értek minket is idén, csak úgy mint másokat. A soha véget nem érő ügyintézésekből kikászálódva már kirajzolódni látszik újabb felkerekedésünk időpontja és a következő fejezet a “lisszaboni történetünkben”. Azonban előtte még vár ránk az útvonaltervezés, ami idén nem egy újabb európai körút lesz, hanem a lehető legrövidebb úton való eljutás Portugáliába. Míg tavaly Luxemburg érintésével Belgiumba mentünk, keresztszüleimet meglátogatni, ahonnan a bakancslistás Mont-Saint-Michel szigetén keresztül jutottunk el Portugáliába több napi vezetés után, addig idén valószínűleg Svájcon, majd Franciaországon át, Baszkföldet átszelve tervezünk megérkezni Portugáliába. Hogy miért járunk autóval a két ország között, ami légvonalban is több mint háromezer kilométer? Bár napokig tart az utazás és a végére fáradtabbak vagyunk, mint mikor elindultunk, de az évek során az életünk fontos részévé váltak kedves háziállataink is. Autóval nemcsak a legolcsóbb és legkényelmesebb szállítani őket, de családi kalandjaink fontos résztvevői is. Egy kutyussal, egy cicával, két gyerekkel, egy férjjel és két országgal, az én kétlaki életem így teljes.
T.A. Eszter
